ApCsel 16,23–25
„Sok ütést mértek rájuk, börtönbe vetették őket.”
Miért kerültek börtönbe? Mert néhány helybeli elvesztette a keresetét.
Létrejött egy kis gyülekezet, hangzott az ige, ezt akarta megzavarni a Sátán.
Lehet, hogy a szolgálólány az igehirdetésbe kiabált bele (több napon át) – tehát zavar. Pál nem azt mondja, hogy „jaj, de jó, hívj ide még több embert”.
Mi is, ha kimondjuk bizonyos dolgokról, hogy az ördögtől valók (vagy csak azt, hogy bűnök), érdekeket sértünk. Ha evangélizálunk, beszélnünk kell a bűnről (az Istentől elszakadt állapotról) és a bűnökről is – erről ismerik fel a hallgatók, hogy hol vannak. El lehet mondani az evangéliumot úgy is, hogy azokat a konkrét bűnöket nem említjük, amikről tudjuk, hogy telibe találna – de nem lesz hatása.
„Imádkozott, és énekkel magasztalta Istent.”
Először csak a fájdalom, a kavarodás, a zaj. Lehet-e ezalatt imádkozni? Én nem tudnék. Jézus tudott: „Atyám, bocsáss meg nekik…”.
Azért imádkozhatunk ilyen körülmények között is, mert Jézus ott van. Eltarthat egy ideig, amíg ez eszünkbe jut. (W. Busch: „hiszen Ő itt van!” – Jézus nevét hívja – csend lesz – énekelni kezd.)
Pál és Szilász végiggondolhatta, hogy történt: az ördög cselét, az emberek gonoszságát – de az is eszükbe jutott, hogy „Jézus itt van”, mert „itt van dolga”, és hogy Jézus küldte ide őket, hogy elvégezzen valamit. Ő áll emberek és az ördög minden cselekedete fölött. Ezért a mindenek fölötti hatalmáért dicsérik Istent.
Pál a börtönlevelekben sem kéri soha, hogy az ő kiszabadulásáért imádkozzanak. Azért kér imát, „hogy terjedjen az Úr igéje, amelynek követe vagyok a bilincsben is”. A szabadulását ő maga bízza Istenre, és azzal foglalkozik, hogy Ő végezze el, amit ezen a helyzeten keresztül akar.
Itt kiderül (Pál megtudja), hogy mit akart Isten elvégezni. Nem feltétlenül szükséges, hogy én megtudjam, mit akar cselekedni Isten – de ha elmondja, akkor tudatosan engedelmeskedjek. Egyébként pedig „csak” bízzam benne. Pál nem kérdezi Istent (még csak arról sem, hogy „mi célból”), csak imádkozik és magasztal.
„A foglyok pedig hallgatták őket.”
Hozzájuk csak így juthatott el az örömhír. Börtönmisszió: mindig voltak és vannak, akiknek „börtönbe kell menniük” ahhoz, hogy eljusson hozzájuk. Jacob DeShazer a 2. vh-ban a japán börtönben jutott hozzá egy Bibliához.
Vannak, akiknek „börtönbe kell menniük” ahhoz, hogy továbbadják az evangéliumot – mert Isten oda küldi őket.
Így derül ki, mi volt Isten terve. „Odakint” hallgatta Pálékat az új gyülekezet, mások nem. (A szolgálólány szavára sem jött oda senki.) Itt hallgatják – Isten teremtette meg ezt a helyzetet. Nekünk is teremt – észre kell vennünk, nem a körülményeket kifogásolnunk, nem a minket hallgató (vagy nem hallgató) embereket kritizálnunk.
Mit kell ezekben a helyzetekben tennünk, vagy mondanunk? Pál és Szilász nem a rabokhoz szól, hanem Istenhez. Ez nem maradhat el. „Ők pedig hallgatják” – az Istennek szóló dicséretet. Aztán Isten adhat alkalmat a beszéddel való bizonyságtételre is (mint a börtönőr felé).